Idézetek - Versek

 "Vannak pillanatok, amikor bele kell törődnünk a sorsunkba, és hagynunk kell, hogy a dolgok tovább folyjanak a saját medrükben.” (Paulo Coelho)

 Hagyjuk itt a szürke napokat! Keressünk színes kalandokat! Szeressük egymást az ég alatt! Ne aggódjunk az idő miatt!

 A jövő mindössze egy másik ma. Csak épp, ha elérünk oda, több tegnapunk lesz, és kevesebb
holnapunk.

 Végeredményben erről szól az emberi élet, nem? Csak a túlélésről. Csak a szeretetről. 

 Tudod, néha úgy érzem hogy egyszerűen csak le szeretnék ülni egy padra és nem gondolni semmire, sem a tegnapra, sem a holnapra, sem a mai napra, sem arra hogy mit kell csinálnom, sem arra hogy mennyi az idő, csak ülnék és nézném ahogy az emberek élnek. Nézném azt aki lehajtott fejjel megy az utcán, azt aki nyomkodja a telefonját, azt aki párjával sétál, azt aki ül és néz engem néz mert ő is azt csinálja amit én. Csodálja a világot az embereket…csak ennyit szeretnék. Néha egy pillanatot amikor leülhetnék és csak bámulhatnék. Olyan jó lenne...de szalad a világ s nem vár semmire és senkire!

 Az élet nem más, mint döntések sorozata. Egyszer tévútra visznek, máskor pedig hozzásegítenek ahhoz, hogy megvalósítsd az álmaidat. Gyakran egyetlen apró, látszólag semmiségnek tűnő döntésnek van a legnagyobb hatása életünkre. Honnan tudhatnánk előre, mikor döntünk helyesen? Hogy jó szakmát, társat, barátot, életutat választottuk-e? Sehonnan. Az életben sajnos nincs lehetőség arra, hogy egy pillanatra belenézhessünk egy másik életbe, hogy kiderüljön, milyen lenne a sorsunk, ha minden másként alakul. (...) Ha a bárban másik fiú lép oda hozzánk, ha másik állásajánlatot fogadunk el, ha... Rengeteg a ha. De érdemes-e egyáltalán azon gondolkodni, mi lett volna, ha? Szerintem nem. Valamiért azokat a döntéseket kellett meghoznunk, valamiért azt az állást és azt a fiút kellett választanunk. Mindennek úgy kellett történnie, ahogyan megtörtént. Nem másként. Mégiscsak hiszek valamiben. A sorsban. És abban is, hogy a történetünk előre meg van írva.

Az ember várja a váratlant, és hisz a csodában. Aztán idősebbek leszünk, és az ártatlanság szertefoszlik. A való élet az álmok útjába áll, és ránk zuhan a felismerés, hogy nem válhatunk azzá, amivé akartunk; hogy talán meg kell elégednünk egy kicsit kevesebbel is. Miért adjuk fel a hitet önmagunkban? Miért hagyjuk, hogy tények és számok, vagy bármi más irányítsa az életünket az álmokon kívül?

(Cecelia Ahern)

"A bizonytalanság érzése leginkább valami lappangó betegséghez hasonlít,
amely észrevétlenül felszívódik az ember szervezetében. Van úgy, hogy 
nem is gondol rá, nem is vesz tudomást róla, egyszerre aztán erőt vesz 
rajta és a legboldogabb perceket is meg tudja mérgezni a 
bizonytalanságnak az a lehangoló tudata, amely ellen nincs orvosság."

 Aznap este a reményről elmélkedtem. Talán butaság optimistának lenni. Talán a pesszimizmus olyan, mint a hidratáló krém. Nap mint nap használnunk kell, különben hogy állunk talpra, ha a valóság szétzúz mindent, amiben hittünk? És a szerelem, bárki bármit is mond, nem mindenható. A remény olyan drog, amiről le kell szoknunk, vagy ezt tart életben minket? Mi rossz van abban, ha bizakodunk?(Szex és New York)

 " Mielőtt elítélsz, vedd le a cipőmet és járd végig az utamat.
Járd végig a múltamat, érezd a könnyeimet, éld át a fájdalmaimat, az örömömet.
Tedd meg a lépéseket, amelyeket én megtettem,
és botladozz meg minden kövön, amelyen én megbotlottam.
S mindegyik botlás után állj fel és menj tovább,
...úgy ahogy én tettem.
Csakis ezután ítélkezhetsz rólam, felettem.
Akkor mondhatod, hogy ismersz! "